The Lady of Shalott
PART I

On either side the river lie
Long fields of barley and of rye,
That clothe the wold and meet the sky;
And thro' the field the road runs by
To many-tower'd Camelot;
And up and down the people go,
Gazing where the lilies blow
Round an island there below,
The island of Shalott.

Little breezes dusk and shiver
Thro' the wave that runs for ever
By the island in the river
Flowing down to Camelot.
Four gray walls, and four gray towers,
Overlook a space of flowers,
And the silent isle imbowers
The Lady of Shalott.

By the margin, willow veil'd,
Slide the heavy barges trail'd
By slow horses; and unhail'd
The shallop flitteth silken-sail'd
Skimming down to Camelot:
But who hath seen her wave her hand?
Or at the casement seen her stand?
Or is she known in all the land,
The Lady of Shalott?

Only reapers, reaping early
In among the bearded barley,
Hear a song that echoes cheerly
From the river winding clearly,
Down to tower'd Camelot:
And by the moon the reaper weary,
Piling sheaves in uplands airy,
Listening, whispers " 'Tis the fairy
Lady of Shalott."

PART II

There she weaves by night and day
A magic web with colours gay.
She has heard a whisper say,
A curse is on her if she stay
To look down to Camelot.
She knows not what the curse may be,
And so she weaveth steadily,
And little other care hath she,
The Lady of Shalott.

And moving thro' a mirror clear
That hangs before her all the year,
Shadows of the world appear.
There she sees the highway near
Winding down to Camelot:
There the river eddy whirls,
And there the surly village-churls,
And the red cloaks of market girls,
Pass onward from Shalott.

Sometimes a troop of damsels glad,
An abbot on an ambling pad,
Sometimes a curly shepherd-lad,
Or long-hair'd page in crimson clad,
Goes by to tower'd Camelot;
And sometimes thro' the mirror blue
The knights come riding two and two:
She hath no loyal knight and true,
The Lady of Shalott.

But in her web she still delights
To weave the mirror's magic sights,
For often thro' the silent nights
A funeral, with plumes and lights
And music, went to Camelot:
Or when the moon was overhead,
Came two young lovers lately wed:
"I am half sick of shadows," said
The Lady of Shalott.

PART III

A bow-shot from her bower-eaves,
He rode between the barley-sheaves,
The sun came dazzling thro' the leaves
And flamed upon the brazen greaves
Of bold Sir Lancelot.
A red-cross knight for ever kneel'd
To a lady in his shield,
That sparkled on the yellow field,
Beside remote Shalott.

The gemmy bridle glitter'd free,
Like to some branch of stars we see
Hung in the golden Galaxy.
The bridle bells rang merrily
As he rode down to Camelot:
And from his blazon'd baldric slung
A mighty silver bugle hung,
And as he rode his armour rung,
Beside remote Shalott.

All in the blue unclouded weather
Thick-jewell'd shone the saddle-leather
The helmet and the helmet-feather
Burn'd like one burning flame together,
As he rode down to Camelot.
As often thro' the purple night,
Below the starry clusters bright,
Some bearded meteor, trailing light,
Moves over still Shalott.

His broad clear brow in sunlight glow'd;
On burnish'd hooves his war-horse trode;
From underneath his helmet flow'd
His coal-black curls as on he rode,
As he rode down to Camelot.
From the bank and from the river
He flash'd into the crystal mirror,
"Tirra lirra," by the river
Sang Sir Lancelot.

She left the web, she left the loom,
She made three paces thro' the room,
She saw the water-lily bloom,
She saw the helmet and the plume,
She look'd down to Camelot.
Out flew the web and floated wide;
The mirror crack'd from side to side;
"The curse is come upon me," cried
The Lady of Shalott.

PART IV

In the stormy east-wind straining,
The pale yellow woods were waning,
The broad stream in his banks
complaining
Heavily the low sky raining
Over tower'd Camelot;
Down she came and found a boat
Beneath a willow left afloat,
And round about the prow she wrote
'The Lady of Shalott'.

And down the river's dim expanse
Like some bold seer in a trance,
Seeing all his own mischance--
With a glassy countenance
Did she look to Camelot.
And at the closing of the day
She loosed the chain, and down she lay;
The broad stream bore her far away,
The Lady of Shalott.

Lying, robed in snowy white
That loosely flew to left and right--
The leaves upon her falling light--
Thro' the noises of the night
She floated down to Camelot:
And as the boat-head wound along
The willowy hills and fields among,
They heard her singing her last song,
The Lady of Shalott.

Heard a carol, mournful, holy,
Chanted loudly, chanted lowly,
Till her blood was frozen slowly,
And her eyes were darken'd wholly,
Turn'd to tower'd Camelot.
For ere she reach'd upon the tide
The first house by the water-side,
Singing in her song she died,
The Lady of Shalott.

Under tower and balcony,
By garden-wall and gallery,
A gleaming shape she floated by,
Dead-pale between the houses high,
Silent into Camelot.
Out upon the wharfs they came,
Knight and burgher, lord and dame,
And round the prow they read her name,
The Lady of Shalott.

Who is this? and what is here?
And in the lighted palace near
Died the sound of royal cheer;
And they cross'd themselves for fear,
All the knights at Camelot:
But Lancelot mused a little space;
He said, "She has a lovely face;
God in his mercy lend her grace,
The Lady of Shalott."

Shalott hölgye
Folyóvölgyben napsugár,
Rozs és árpa táncot jár,
Mezőt ruház, égbe száll,
S a rétmetsző út végén vár
Soktornyú Camelot.
Népe szeme messze kelt,
Liliomos tavat lelt,
Tó vizének föld felelt:
Sziget az ott: Shalott.

Reszket a fűz, nyárfa ága,
Sötét szelet repít háta,
Örök folyam kék habjára,
Föld-ölelő víz-karjába.
Hömpölyög-lent Camelot.
Nagy a fal, négy torony, szürke,
Virágról a fényt elszűrve,
Csendes sziget mélyén ülve
Szép leány, s a sziget: Shalott.

Parton fűzfa koszorúzza
Díszes bárkát; lassan húzza
Vízhabja-ló, vízen kúszva,
A rézbárka selyemútra
Siklik le; s fent: Camelot.
De intett-e ő neked már?
Ő az, ki a lépcsőn áll?
Tudod-e a nevét már
A hölgynek- hona Shalott-?

Napszámos, ki hajnallal kel,
Kasza suhan – s a széllel
Elbódítja énekével,
Hangja száll a völgy vizével,
Le az árral; s ott: Camelot.
Holdvilági paraszt fáradt,
Megköti a rozsbálákat,
Tündér-hangú leányt hallgat,
S az ő szigete Shalott.

Szép szőttese éje-napja,
Csilla színnel ragyogtatja.
Hangok suttogását hallja,
Haját átok-árny takarja,
Ha szemét vonzza Camelot.
Átok? Talán meseféle...
Szövetjét még szőni kéne,
Semmi mással nem törődne
A leány; börtöne Shalott.

De megfordul, s tükre várja
Felakasztva kék falára,
S benne a túlpart világa,
Ösvény, melynek végén várja
Soktornyú Camelot.
Ezüstfolyó suhan messze,
Falusi nép tán nevetve
Piactérre igyekezve…
S messze, messze: Shalott.

Hajadon, ha nevet fennen,
Vagy egy pap reszketeg nyergen
Lovagol; vagy arra éppen,
Apród skarlát köpenyében
Irányuk: Camelot.
És hol, hol nem, a tükör kékje,
Lovagoknak fénylő vértje,
- Nincsen, ki őt hűn megvédje,
A leányt- mögöttük Shalott.

Szőttesében mindig látja
Tükre fényét; s nem várja
Éjszakának sötét álma
Rémképeit; koporsója
Zenéje, fénye Camelot.
A hold, mikor fölezüstlött,
Egy szerelmespár halottan jött.
„Félre, árnyak!” kiált s szőtt
Tovább a lány; hona Shalott.

Lakja mellől nyíllövésre,
Kalász közt nem gyomnövésre
Száll napsugár; a nap fénye
Lángot lobbant réz mellvértre,
S a lovag: Lancelot.
Hős lovag, ki hűn szeretné
Hölgyét- acél pajzsa védné,
Az most tornyot tükröz képpé,
S a torony: Shalott.

Köves kantár villog messze
Mint száz csillag nyári este,
Arany Tejút fénylik messze.
Szíjharangnak jó a kedve,
S az úti cél: Camelot.
S bőrből font, címeres öve,
Kürt rajta, gyémántos köve
Csengett, vágtán elrepülve.
Elöl, nézd! - az Shalott.

Kék ég alatt vadul vágtat
Ragyog, fénylik, arany sápad
Napfény a nyeregre támad,
Napfény a sisakra támad,
Benne a kép: Camelot.
Keresztül a bíbor éjen,
Kévék ülnek holdas fényben
Csillag utat húz az égen,
S alatta: Shalott.

Parázslik a lovag szeme,
Csataménje vágtat vele,
Sisak alatt haja selyme,
Hullám-fürtje szénfekete.
A lovag célja Camelot.
Folyó völgyén, folyóparton
Varázstükör a sírhanton,
„Tirra lirra,” száll a tavon,
Így dalolt Lancelot.

Hagyd a szőttest, hagyd a széket!
Át szobáján hármat lépett,
-Vörös tavirózsa égett-
Páncélt látott és mellvértet,
Várja őt már Camelot.
Szép szövete szélben elszállt,
Tükre ezer darabra vált,
„Elért az átok!” kiált,
A lány, engedi Shalott.

Keleti szél esőt fakaszt
Fák lombjáról ágat szakaszt
Zúgó folyam mondott panaszt
A viharnak, égre akaszt
Villámfényben Camelot.
Lány alakja libben partra,
Hajót rejt a fűzfa lombja
S a bárka orrára írva:
„ E hölgy hona Shalott.”

S fenn homály a folyón távol,
Tomboló szél hullámot árkol,
Leány szeme réved távol,
Arca előtt halvány fátyol,
A folyón fenn -, előtte: Camelot.
S ahogy a nap lenyugodott,
Láncát oldja, szeme nyitott,
Égrenéz még - folyón siklott
A hölgy, engedte Shalott.

Fehérbe szőtt teste fekszik
A bárka mélyén- Hold növekszik
Lombok árnya fényét metszik,
S siklik; várja, úgy tetszik,
A kapu, s azon túl: Camelot.
Fűzfa karol a bárkába,
Omlik a folyó álmára,
Álmodik a lány hangjára.
Dalol a lány, s messze már Shalott.

Dala gyász volt, szentelt bánat,
Halkan cseng hangja a lánynak,
Míg arcára halál sápadt,
Szemére mély árnyak szálltak.
Fordul a hajó: elöl Camelot.
Lélek a parton még nem jár,
Messze még a soktornyú vár,
Bárkájában halott ő már,
Nem dalol, s messze Shalott.

Tornyok, kövek árnya alatt
Virág, erkély állít falat
De a bárka továbbhalad,
Vízen úszva, kertek alatt,
S célja: soktornyú Camelot.
Szobáikból mind lejőnek
Pórok, urak, dámák, hölgyek,
S a bárka orrát nézve jönnek:
„E hölgy hona Shalott.”

Kit hozott a folyó erre?
A zöld partra le-lemenve
Csendesül a király terme,
Rándul kezük a keresztre
Cameloti lovagoknak.
Csak Lancelot áll- szeme harmat,
Nézi - de a halott hallgat.
„Isten adjon nyugodalmat
A shalotti szép asszonynak."