Gicica

A hideg, zord idő a tél kezdetét, s ezzel az advent kezdetét is jenti. Az adventi koszorú a várakozás, a megtisztulás, megújulás jelképe, s alkalmat ad arra, hogy az ünnep, csakugyan ünnep legyen, és akkora figyelemmel fordulhassunk egymáshoz, amelyet mindannyiunk megérdemel.

Az első ilyen koszorút Johann Hinrich Wichern 1860-ban, az evangélikus szeretetszolgálat elindítója készítette. Az általa alapított berlini szeretetotthonban fából készült koszorút készítettek, amelyre 23 gyertya került, ebből négy nagyobb a vasárnapokat, a 19 kisebb a hétköznapokat szimbolizálta. Manapság már csak négy liturgikus színű (1 rózsaszín, 3 lila) gyertyát szokás a koszorúra tenni.

• - Ádám és Éva – mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást (hit)
• - zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük származik a Messiás (remény)
• - Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az
  utat az emberek szívéhez (szeretet)
• - Szűz Mária – aki megszülte a fiút (öröm – rózsaszín gyertya)

Szokás volt az adventi házikó, adventi naptár készítése, ami kartonlapból készült, és annyi ablaka volt, ahány napból állt az advent. Minden napon kinyithattunk egy újabb ablakot, ahol egy-egy bibliai idézet volt található. Ebből már csak az adventi naptár maradt meg, ahol az ablakok csokoládémeglepetéseket, jobb esetben valamilyen gyümölcsöt, diót, mogyorót stb. rejtenek. Ezzel növelhetjük gyermekeinkben a várakozás izgalmát, miközben ők is érzékelik nap mint nap az idő múlását. Ezt a szép szokást egy édesanya találta ki a felnőttek naptára mintájára, mert rosszul esett neki, hogy kisfia minden este azzal a kérdéssel nyaggatta: "Hányat kell még aludnunk, hogy megjöjjön a Jézuska?"

Gerhard Lang, az adventi naptárak atyja 1974-ben hunyt el Münchenben, igen idős korában.

„Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűzhegye –
szelet fog – készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.”
(Rainer Maria Rilke: Ádvent)

„Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!”

(Rónay György: Advent első vasárnapja)