Gicica

„Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ...

Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem.

Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!”

Mikor a hullámhegyeket egyre sűrűbben követik hullámvölgyek, s úgy érzed magába húz a mélység, a kívülálló mindig csak annyit lát, amennyit láttatni engedsz, csak a jéghegy csúcsát, a többit elrejted. Mégis nem látnak mást, csak csupa jajt és panaszt, levertséget, valamit, amit hisztinek vélnek és annál nagyobb hangulatingadozást. Nem is sejtik, hogy csak nagy erőfeszítések árán látnak csak ennyit, és nem gondolván bele csak annyit képesek mondani: szedd össze magad, nem csak te vagy a világon, ezek a mai fiatalok táposak stb. Sajnos ezek a megjegyzések csak olaj a tűzre, de ezt ők meg nem érthetik, hiába is mondanád. A világ sötétebb, a jövő reménytelenebb és úgy érzed húz magával a mélység, sokszor hiába keresed az okot. Bár az életed valójában nem változott, mégis úgy érzed, hogy minden téren folyton neked kell alkalmazkodnod, megmondják mit csinálj, és fuldokolsz az előírások ketrecében. Amint egy kis levegőhöz jutsz küzdesz, teljes erőddel nekifeszülsz, hogy ellenállj. Akad hogy javul a helyzet, de mindig vannak visszaesések.

Nem kell más, csak a régi érdeklődés visszaszerzése, mindig keresni a szépet s a jót. Ami viszont a legtöbbet jelentheti az őszinte beszélgetések, de legfőképp a kellő bátorító támogatás!