Gicica

Élt egy lány, ki saját kis elefántcsont-tornyának fogja volt, mert szívét a világ megedzette, s köré falat vont. Ily nehéz szívvel járva rátalált egy „lovag” ki kedves szavakkal körbefonta, szavait tetteivel támogatva, melegségével kemény szívét szépen lassan meglágyította, s a lány eddig féltett szívét félve a kezébe adta. Lassacskán ledüledeztek a köré emelt falak, a sötét borús fellegek elszálltak, szeme elé rózsaszín köd borult, a jég felolvad, kivirágzott az élet s a boldogság madara körbe-körbe fonta életét. Hajlamos volt hinni, hogy a élet mégiscsak szép s őszintén és boldogan ez így is maradhat.

Midőn mikor lelke végre teljesen megnyugodott, minden évekig növesztett tüskéjét behúzta és őszintén átadta magát a minden porcikáját átjáró kellemesen bizsergető érzésnek mily szép szeretni mikor viszont szeretnek, egy apró furcsa jel kérdőjelet rajzolt lelkébe. A kérdésekre válaszok valók, de azok nem voltak megnyugtatók. Minél több kérdésre talált választ a lány, annál több és nagyobb tüske szúródott most már védtelen szívébe. A lány próbálta jelezni aggasztó gondolatait, egyre konkrétabban adta tudtára a „lovagnak” mi nyomasztja, de szavai nagyrészt elszálltak a széllel, céljukat nem érték el. A lány szeme egyre tisztábban látott, mihelyt lehullott előle a fátyol. Szívébe beköltözött a fájdalmas kétkedés, de e terhet magában őrizte. Őrizte, hisz kérései célt nem értek, kérdéseire őszinte választ nem kapott.

Lassan elmaradtak a szerelmes üzenetek, a messziből is meglelő vigyázó tekintet, óvó törődés, ez már csak részéről volt tapasztalható, csak a csend, a hétköznapi magány és a kifogások maradtak számára. Közben a válaszok sorra gyűltek, melyektől szívét s lelkét egyre fájóbb kín gyötörte.

A remény bár még élt, de mégis elveszett. Hallani, hogy "lovagja" bevallja a háta mögötti csalást, többszöri megalázást, hogy vele sosem volt semmi szikra, semmi varázs, látni hogy életében nem ő az egyetlen, s csábító szavait másoknak is osztja, s a lényeg hogy csak ő meg ne tudja, de a kérdésre csak a tagadó választ kapja, rádöbben a hamis szavakra. Lelke összetört, szíve megszakadt, s csak egyféleképp látta a kiutat – hát a kapcsolat megszakadt.

Mi történt ez után?

Jöttek a szép szavak, messziről 1-2 nap, válaszra nem lelve máris mind abbamaradt. Már elismerte a csalást, az elkövetett legtöbb hibát, 1-2 próbálkozás mivel nem hozott sikert, feladta hát. A fiú folytatta életét, közös képeiket törölte,  még lelkiismeret sem gyötörte, hisz hölgyekkel a kapcsolatkeresést folytatta, szép szavait (képeit) tovább osztogatta. Fájdalmát közben mindenfele hintette, bevallva bűneit, s  mondván mily fájdalmas, hogy a lánynak szánt jóvátételt ígérő szavai nem érnek célt, (együttérzést keltve ezzel mindenkiben) - kár, hogy ebből a lány semmi kitartóan határozott törekvést nem érzékelt. Megszakadt szíve ezer darabra tört, midőn hallja álszent szavait s gyenge ámítását, látva hiányzó kitartását. Helyette inkább mások társaságát keresi, határokon innen épphogy, vagy túl akár, s személyes látogatását jelenlétével náluk teszi, kifogásolva, hogy hát hisz ezt a lány nem engedi, pedig kitartás hiányában esélyt sem adott neki.

Szívtelen és aljas tettként most másoknak osztogatja a kedves szavakat, a bókok már nem őt illetik, bár talán ők sem tudják a való történetet, sem hogy a "játék" nemcsak kettejük között folyik (legyen az játékos, határon túli vagy művészlélek bárd...), miközben másoknak, a környezetének sajnálkozva letargiát mutat, csalóként fájdalmat színlel, s álszent szavaival néha még-még megtalálja a lányt s édesgeti, de csak röviden, bizonygatva hiányát, hogy másra nincs szüksége, nem is keres mást, nem figyel másra. Lovagi álmokat dédelget, "Erőt s Erényt!" köszönt büszkén, de a lovagi erényeket (őszinteség, hűség) meg nem tartja, életét a testi örömök s a kéj utáni vágy hajtja.

A szerelem vak hát valóban! A szerelem tettrekész, a vágyak tárgya csak a cél miért mindeneken keresztül kitartóan mindent megtennél. Ha ez azonban elmarad, mi volt, igaz talán sosem volt.

A lány bezárta hát szíve ajtaját, a remény s bizalom iránta kihalt, felemelte fejét s folytatta életét. A fájdalmat, csalódást kis lakattal lezárta, életét ne keserítsék továbbra.

Megtanulta: „Színház az egész világ s színész benne minden férfi és nő.”, Shakespeare már réges rég ezt jól tudta. Az élet azonban (ha fájdalmasan is) megy tovább, s már mások látják meg a lányban a szépséget, az értéket s a csodát.