„Egy abnormális helyzetben ha az ember abnormálisan viselkedik az normális!” – hangzott el a minap a televízióban egy pszichológiai témájú műsorban.
Ez felveti a kérdést, mit nevezhetünk normálisnak, és mi az a határ, ami után ez már átfordul abnormálisba. Ez egyénenként, személyiségtípusonként is változó lehet, de mindenki mégis a saját értékeihez mérten ítéli meg az embereket, nem pedig annak az egyénnek a habitusához, illetve eddigi életviteléhez képest. Állíthatjuk tehát, hogy a kijelentés igaz.
De mi történik akkor, ha érzékeljük magunkon ezt a – kellemetlen és nem kívánt – változást? Úgy vélem, ha már odáig eljutottunk, hogy érzékeljük magunkon kívül már a külvilágot, és annak visszajelzéseit is cselekedeteinkre, jó úton haladunk ahhoz, hogy újra magunkra találjunk és tiszta fejjel gondolkodva, újfent ésszerűen cselekedhessünk. És mi történik, ha közben mást is érintetté tettünk nagy buzgóságunkban, és ez őt negatívan érintette? Legyünk újra továbbra is önmagunk és bízzunk Benne továbbra is, bízzunk abban, hogy megértette a történteket, és az ítélkezés helyett inkább segítségünkre lesz a további helyes döntésekben, amennyiben erre szükségünk van.
S hogy ez miért van? Az ember gyarló, hibákat követünk el, de ha okosak vagyunk tanulhatunk belőle. Az élet sokmindenre megtanít – vagy legalábbis megpróbál megtanítani –, joggal mondják, hogy amibe nem halsz bele az erősebbé tesz. Lehet, hogy nincs ez így mindig, de hiszek, mert hinni akarok az életben, és Bízom.
Utolsó kommentek