Ha nagyon leegyszerűsítve, lesarkítva, általánosítva nézzük, az emberiség valójában 2 dimenzióból áll: „X” és „Y”. Sok vallás is ezen alapszik – a két véglet, avagy még mindig az ellentétek vonzásában. A kerek, a puha, az alakítható, a befogadó emocionálisan érzékeli a világ változásait, míg a szögletes, kemény, stabil és uralkodó racionálisan közelít mindenhez. Mindketten megpróbálják intellektuálisan megérteni egymást. Sokszor ez is kevés az álláspontok közelítéséhez, viszont néha sokat ér a türelem és őszinte figyelem. Van az úgy, hogy az ember nem vágyik másra, csak valami másra, nyugalomra, bizalomra, megértő törődésre, valami másra, többre. Mások egocentrikus viselkedése labilisabb testi-lelki időszakban gyakran okozhat destruktivitást vagy regressziót, amit esetleg szezonális hangulati zavarnak, téli depressziónak titulálunk. Ezzel kezdetét veszik az elkerülő mechanizmusok, pótcselekvések tömkelege és az emocionális folyamatok irányítása szinte megszűnik. A világ egyre elsötétül és egyre rosszabb érzéseket vált ki, míg rá nem jövünk, hogy nem a világgal van a baj, hanem Önmagunkkal! – és kezdődik az egész elölről, azaz ördögi kör. Senki nem segít, és nem is segíthet, folytatódik a reális és ideális énkép örök harca, mégsem kerülhet ki egyik sem győztesen – talán ennek következménye a társas magány.
„… Pedig úgy vágyok valami csoportos tevékenységre! A konyha falára függesztett, minket ábrázoló régi fényképekre. De híján vagyok konyhának, mélyről jövő indulatoknak, bonyolult emberi kapcsolatoknak. …”
(Emocionális minimalizmus, magam intéztem így)
És mégis miért ez a bonyolult okfejtés? Az egyik kedvenc filmsorozatomban a fenti sorokat a következő egyszerű, de nem kevésbé fontos kérdéssel fogalmazták meg:
„Könnyen felejthető vagyok?”
(Ghost whisperer)
Utolsó kommentek