Gicica

Talán mindannyian hallottunk már az anatóliai Szent Miklós püspökről (III-IV. sz.), aki életét gyerekeknek és népének szentelte, akinek neve napján történt titkos ajándékozásai csodaszerű tetteknek tűntek, éhinység idején a saját vagyonát áldozta az embereknek, emberi értékeket mentett, s ez által lett „halhatatlan”. Idővel azonban ez az ünnep rengeteg változáson ment keresztül országtól és politikai felfogástól függően, de lassan egységesülni látszik az ajándékosztogató „apó” lénye.

Mindez azonban mit sem számít a gyermekek szemében. A gyermek érzelmein át próbál eligazodni az egyre bonyolultabb világban, s a Mikulás számára Egy, Az egyetlen, akit a hallottak – látottak alapján elképzelt magának. Sok szülő nem akarja ilyen mesékkel áltatni gyermekét, de ezzel gyermeke lelki világát, képzelő erejét szegényíti csak. Ráadásul a Mikulás archaikus szimbólum, tehát mint mintakép, nevelői tulajdonságokkal bír. Érzékelteti a jót és rosszat a dicséret, ajándék ill. büntetés által, s ebben a krampusz van a segítségére. Előfordul néha épp ezért félnek tőlük is a gyermekek. És mivel a Mikulás manapság már inkább mint mese-alak jelenik meg, a „kis-emberek” gondolataira és képzelőerejére is épp oly hatással vannak mint a hagyományos mesék, amik sosem hazudnak (átélik rajta keresztül ugyan úgy a dühöt, csalódást, örömöt, bánatot, szeretetet stb. mint a felnőttek, ezáltal értik meg a világ működését). Hisz a gyermeki fantáziában minden megtörténhet – amellett, hogy tudatukban van a valóság is. Ez a gyermeki "kettős tudat", a mindenhatóság érzése (az legyek ami akarok), a valódi felnőtté válást, az életcélok megfogalmazását teszi lehetővé számára. Így válik minden mese, tehát a Mikulás mese is a gyermeki fejlődés pótolhatatlan nevelési eszközévé.

Ne vonjuk meg hát gyermekeinktől a meséket, a csodákat, a fejlődés lehetőségét, hisz a gyermekkor sem tart örökké. Ne vegyük el tőlük a varázst, hogy később ők is tovább adhassák. Álmodjunk inkább közösen, együtt! :-)

Szabó Lõrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
Szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tõlem, azalatt
Eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
Szeressétek õket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, õsz, folyók, ligetek,
Szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
Vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold meg helyettem szél, az arcukat,
Fû, kõ, légy párna a fejük alatt.

Kínáld õket gyümölccsel, almafa,
Tanítsd õket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
Csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élõ és halott anyagok,
Tanítsátok õket, felhõk, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
Vigyázz reájuk, te hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom.
De tûz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon hozzátok fordulok,
Tûz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tûz, víz, ég és föld s minden istenek:
Szeressétek, akiket szeretek!